FOTÓ-Blog-Nádasi István: november 2010

Paulo Coelho 1986-ban indult el a santiago de compostella-i zarándoklatra.
„Azokban a napokban – vallja a szerző – spirituális érdeklődésem abból a meggyőződésből indult ki, miszerint léteznek titkok, rejtélyes utak, amelyeket néhányunk képes lehet megérteni és irányítani, annak ellenére, hogy mindez a legtöbb halandó számára nem sikerülne. Azt gondoltam, hogy ami elvezet az élet rejtélyeinek megismeréséhez, az csak komplikált, nehéz próbatétel lehet.”
Ez az utazás valódi beavatássá vált, és Coelho minden addigi tudását megváltoztatta annak az egyszerű és természetes igazságnak a felismerése, miszerint „ a Rendkívüli az Átlagemberek útján rejtezik”.
Íróként annak szentelte magát – érthető és gördülékeny stílusában –, hogy feltárja lelkünk belső gazdagságát, és hogy mindannyian részesei lehessünk e felfedezésnek.
Tehát A zarándoklat nagyon fontos szerepet tölt be a munkásságában. Nem csak azért, mert ez az első azon kiemelkedő könyvei között, ahová Az alkimista című művét is soroljuk, hanem mert teljes képet fest az olvasó számára Coelho emberi természetéről, filozófiájáról és lélektani kutatásának mélységéről.

Vén asszonyok nyara - mondják,
Isteni alkalom egy napfürdőzéssel egybekötött fotózós sétához;
mivel jobb dolgom amúgy sem akadt, így megindultam.

Merre, hova?- merült fel bennem a kérdés. Cigaretta, ásványvíz és energiaital nélkül sehova.
A nélkülözhetetlen dolgok beszerzése után az erdő felé vettem az irányt, amikor eszembe jutott!!
Vidéki életképek- nagyszerű! Hála a nem túl intenzív gyaloglási sebességemnek, még nem jártam messze, így sarkon fordultam, vissza a falu irányába;
és, hogy hol keressek vidéki életképeket?

Persze hol máshol, ha nem a földeken! Most már pontosabb elképzeléseim lettek az úticélom, mind a fotók terén is.

A Hársfa Sörözőnél (Úgy tűnik vonzom a kocsmákat. Nem mintha oly könnyű lenne Kesztölcön végigmenni, hogy kocsmába ne botlana az ember... Talán következő témám a vidéki kocsma képek lesz:)a hegyek alatt húzódó földek felé mentem, mikor csörtetés hallatszott az egyik tábla kukoricás felől. Megörültem egy pillanatra, közelebb érvén egy kicsit elbizonytalanodtam...majd egyre biztosabb lettem: ember.
Erőteljes káromkodás csapta meg fülem, gondoltam, na annyi baj legyen majd lesifotósra veszem a figurát!
Odaérve rájöttem, a körülmények nem engedik. Nem vett észre, egy ideig topogtam, hallgattam a káromkodást és elszomorodva tovább mentem. Elég sokat gyalogoltam. Figyeltem a fejemben cikázó gondolatokat, majd megálltam. Nem érdekel- mondtam ki hangosan -visszamegyek, megkérdem a magában szitkozódó úriembert, zavarná-e ha készítenék róla néhány képet? Itt volt az idő meginni azt az energiaitalt elszívni egy cigarettát...
Vissza megyek, vissza Én!- gondoltam magamban, nem sokat tétovázva elindultam, vissza.

Odaértem, bemutatkoztunk. A szitkozódás abba maradt, elcsendesedett, mint fejemben a hömpölygő gondolatok. Jó színész módjára felvette a maszkot; és így, hogy nem csak én láttam őt, de ő is engem, másnak látszott, mint mielőtt ő is tudott volna az őt figyelő szempárról a kukoricás egy másik szegletéből; és kezdetét vette a színdarab. Elmondtam mit szeretnék, neki nem volt kifogása ellene, csak ennyit kérdezett:
-Én azért csinálhatom közben a dolgomat?
-Természetesen, hisz ez lenne a lényege!
-Rendben.-felelte.
Igyekeztem hűen visszaadni a helyzetet, életet varázsolni a képekre, ami kiderült nem is olyan könnyű.
Beleegyezése ellenére egyfajta lámpaláz kaphatta el alkalmi modellemet. Mindig úgy helyezkedett, hogy megnehezítse a dolgomat, de én makacs voltam és azon dolgoztam, hogy legalább egy-két használható portrét elkészítsek!

Én mindent megtettem- már a búcsún és az induláson törtem a fejem, mikor felötlött bennem: biztos dohányzik, ha dohányzik megáll. Óvatlan pillanatokban talán lőhetek még néhányat, és a dohányzós kép nagyon jól menne az újdonsült karakteres arcomnak:) Így rákérdeztem és lám elfogadott egy cigarettát.
Én is rágyújtottam, mintha befejezném a dolgot, közben lesben álltam, mint egy ragadozó!
Tervem beválni látszott.

Rágyújtottunk, beszélgetni kezdtünk az idei év szélsőséges időjárásáról a termésről; egy fokkal felszabadultabb energiák kezdtek vibrálni körülöttünk.
Lopva a a géphez nyúltam és "a lesben álló ragadozó lecsapott..

Érzékeny búcsút vettünk egymástól, még megkérdezte: mész is ? Meglepődtem. Igen- feleltem.
Az elégedettség érzésével töltve szedtem a sátorfámat és folytattam utamat a következő modellem után. Egy-két búcsúzó visszatekintés, és újra úton, az időhöz képest meglehetősen túlöltözve.

Minden jót! Köszönöm!- kiáltottam vissza még egyszer.
Gondolataim elcsendesültek, kivéve egyet: Lehet, hogy maradnom kellett volna még egy cseppet újdonsült barátommal és lőni pár képet? Vajon lesznek használható képek?

Sokat nem volt időm ezen rágcsálódni, emészteni, mert a távolban egy idős nénit vettem észre biciklijét tolva a szőlősoron a hegynek felfelé. Távol volt és egy elég nehézkesen járható út állt előttem ahhoz, hogy megközelítsem, de már határozott voltam és nekivágtam! Tudom nem túl jó ötlet egy nehezen járható terepen dombnak felfelé, de az izgalom hevétől muszáj volt ismét a cigarettámért nyúlnom (hogy micsoda indokokat nem találunk egy cigaretta kedvéért ) Közeledve körvonalazódni kezdett egy kiskésével aranyosan almát majszoló nénike, aki előző modellemhez képest sokkal visszahúzódóbb a fotózkodást illetően.- Aztán bele egyezik, hogy csináljak róla egy képet, de úgy, hogy elfordul. Próbáltam elmagyarázni, hogy ez egy fotó szempontjából nem túl előnyös.
Ezer indokot mondott: ő mily vén, milyen csúnya stb stb ezért nem igazán érti, miért szeretném én őt fotózni!
Egy kicsit oldani szerettem volna a feszültséget, ami ott zizegett a szép napsütéses délután hatalmas csendjében, így mesélni kezdtem magamról, s mikor elmondtam a nevemet azt mondta:
-Ááá már tudom ki vagy,de te meghaltál!- ezen egy kicsit elgondolkodtam. Biztos valamelyik rokonomról beszél, vagy ha nem akkor hogy? Vagy mi? Ezt hogy érti? Hosszas gyözködés után ő kezdett el győzködni engem, fotózzam ezt a kilátást az sokkal jobb téma mint ő!!

Erről a tájról beszélt, és igen az ötlet nem rossz- gondoltam.Gépet ragadva fotózgatni kezdtem, tudomást sem véve a néniről, aki közben sok minden érdekes dolgot mesélt nekem, majd rájöttem a "ragadozó" ismét itt lapul...Gyors rögtönzött beállítás, hirtelen ráfordulás a témámra, aki jelen esetben az aranyosan almát falatozó nénike és katt!!Megköszönve mindent ismét búcsúzás, most már nem sietve.Dombnak lefelé egy könnyebb utat választva elindultam A nénike utánam kiabált:
Fiatalember azt kellene fotózni, hogy takarom a szőlőt!- elmosolyodtam.
-Igen valami ilyesmit szerettem volna, de a néni nem hajlik a témára!- mire ő is elmosolyodott és rávágta.
-Nem:)
Egy kissé hosszúra sikeredett ez a bejegyzés de nem hosszabbra mint az utam aznap és remélem olyan érdekes is lett!