A VIHARRÓL, AMI IDŐNKÉNT JÖN ÉS ELMEGY

Figyelted, hogy kezdődik?Egyszerre egészen csöndes lesz minden. Mintha a világ visszafojtaná a lélegzetét. Addig is csönd volt, de csak most veszed észre magát a csöndet. Pillája se rezdül a fáknak. Mozdulatlan a hegy és a völgy. A levegő megáll fölötted, mintha ásítana.Aztán egy pillangó repül át a rét fölött. Sietve röpül, szinte cifrázza a repülést. Csapong.Minden mozdulatán érzed, hogy siet. Siet. Mintha egyszerre, zsúfoltan akarná még kiélvezni azt, hogy szállani tud és hogy színesen tarkák a szárnyai.

A fák is őt nézik valamennyien. A füvek. A bokrok. A virágok. Egy kis levél, valahol az egyik bükkfa tetején, odahajlik a társához és súg neki valamit. Egymásnak adják a hírt és egyszerre valamennyi levél susogni kezd, borzongva és titokzatosan, mint akik sötét babonáról tudnak. Megremegnek a fűszálak is. Minden virág ijedten felfigyel. Egy vércse sikoltva bevágódik a fák közé. Akkor már az ég alján ott láthatod a gomolygó felhőket is, ahogy feketén és iszonyú gyorsan közelítenek.Valahol a szálasban fölnyög egy fa. Babonás reccsenések támadnak és fönt a hegyen meghallod a fenyvest zúgni.Villámszagot érzel a szélben, ahogy arcodba csapódik. Reszketve meghajtja karcsú nyakát a kék harangvirág. Lent az erdő alatt lélekszakadva futni kezd a patak és rázza borzolt hajjal,eszeveszetten a vészkolompot.Az ég kékje magosba menekül és haragos felhők futnak a világra. Fényüket vesztik a színek. Morddá sötétedik minden. És ekkor megjön a szél, az igazi.Földig hajolnak előtte a hajlékony derekú fák. A büszkék ropognak. A halál hidege végigcsúszik törzseken, virágokon, fűszálakon. Orrodban érzed, véredig hatol.Már csattog a zápor. Dördülve meghasad a fellegek szája és kénköves lángok csapódnak az erdő testébe. Füvek és virágok halálra váltan lapulnak a földhöz. A föld remeg.Ordító szörnyek nyargalnak láthatatlan pokol-lovakon, patkójuk nyomán szikrát vetnek a felhők. Zúgnak, ropognak a fák. Recsegve hasadnak a törzsek. Sikoltó bokrok kapaszkodnak tíz körmükkel a földbe. Gyökerek pattannak, nyög, jajgat, sikolt, átkozódik a világ, haldokló testek vonaglanak a földön, azt hiszed, ez a végítélet napja.Így a fa. És mit tehet az ember még ezen felül? Legyen becsületes, mert ember.Jóindulatú, tiszta és igaz. Szeresse a testvért, fában, virágban, állatban, emberben. Higgye Istent, akit nem láthat, mert hiszen a tenyerén mászkál. Ne félje a gonoszt, csak kerülje útjait.Imádkozzék, ha viharba kerül, s dolgozzék, ha már elmúlt. Nem tehet ellene semmit. Vihar van. Háború van. Gonosz feszültségek, mérges kisugárzások, ördöngös szándékok babonája hozza. De az ember megáll benne, ha ember.És vihar után, mikor már az eső is elállt s az erdő nem nyög és nem sóhajtozik többé:frissebb a levegő, tisztább a lomb és zöldebb a fű. A föld puhább és a virágok színesebbek.Kisüt a nap is és valahonnét a pillangók újra előkerülnek.Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több,mint az élet. Aztán kijavítja házát, bekeríti kertjét s az ekevasát belenyomja mélyen a fölpuhult földbe.Illatos a föld olyankor s jó gabona terem. Vetéskor már búg a vadgalamb is és aratásra kirepíti fiait.

Wass Albert.